nyickee

Nos, egy újabb fergeteges napnak nézek elébe.

A barátommal tegnap estére igencsak összevesztünk, és nagyon haragudtam rá azért, ahogy reagált erre az egészre anyuékkal kapcsolatban, mert nekem végig kellett hallgatnom, hogy ő hogy beszél az anyáról, és miket mond, de én nem lehetek mérges a szüleimre, ahogy bánnak egymással, és velünk. Komolyan mondom, ez egy vicc, ami az én életemet illeti, mert ha egyszer az életben nem cseszegetnek a szüleim, mert nincsenek itthon, akkor tuti, hogy a számomra a második legfontosabb személy, jelen esetben a barátom áll neki engem csesztetni. Komolyan mondom, ez már törvényszerű. 

Ma mikor felkeltem, iszonyatosan csalódott voltam emiatt. Mert ha az ember a szerelmének nem mondhatja el, hogy mi bántja, akkor kinek mondhatja el ?! Ez a kérdés azóta is motoszkál a fejemben, és egyszerűen nem találok rá választ. Mivan, ha valójában senkire nem számíthatsz, csak saját megadra ebben az életben?!

Nos, ez az első nap, amikor elkezdtem a blogomat írni, vagyis a naplómat.

Sajnos, annak ellenére, hogy végre elkezdek naplót írni, és ezért boldog vagyok, valahogy mégsem vagyok az. Ugyanis a lelkileg szó szerint a béka segge alatt vagyok. Nagyon soka itthon a vit, és persze a mai nap sem volt más a többinél. Tegnap a barátommal, Krisztiánnal vitáztunk, mert a szülei miatt nagyon kiakadt...erre ma én vagyok kiakadva a szüleim és a testvérem miatt vagyok kiakadva. Nagyon elegem van abból, hogy folyton csak a veszekedés megy, mert nincs pénzünk, és a szüleim sehogy sem fogadnak el segítséget. De azért arra jók vagyunk a tesómmal, hogy rajtunk verjék le a port minden baj miatt.

Komolyan mondom, néha nagyon elgondolkozom azon, hogy miért nem haltam meg akkor, amikor esélyem lett volna rá, mikor balesetem volt. Mindíg csak azt mondják, hogy oka volt annak, hogy túléltem....hogy okkal hagyott életben Isten, de sajnos eddig még nem látom az okát.

Méghozzá azért nem, mert az emberek mindíg csak kihasználják azt, hogy segítek másokon, és mindíg a mások problémáját tartom fontosabbnak, mint a sajátomat. Így aztán mindenki kihasználja azt, hogy segíteni akarok. De az a baj, hogy én meg senkire nem számíthatok, csak magamra. Bár, most hála itt van nekem a barátom, aki megért, és segít, mert ő is ezen megy át....de sajnos még így is nagyon egyedül érzem magam. És főleg ezért fordultam a naplóíráshoz.

Ha már senkivel nem tudok beszélni a gondjaimról, meg arról, hogy mi mardossa a lelkem, akkor legalább kiírom magamból.